2021. január 17. vasárnapAntal, Antónia
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
marton.transindex.ro

KEZES-FELES kocsmatörténetek

Kocsma a magasban

Márton Evelin utolsó frissítés: 10:40 GMT +2, 2012. január 29.

Van még abból a bölényfüves csodából? – kérdezte halkan, és elakasztott. Nagyot huppantam a hóba, és valami olyat döndült alattam, mint egy ágyúlövés.


Egész úton a farkasoktól rettegtem. Az valahogy eszembe sem jutott, hogy meg is fagyhatok. Bár volt rajtam némi, hegyi túrához illő ruha, meg a Scarpa bakancsom, ugye, amit egyszer egy igazi író is felpróbált a lábára, de komolyabb hideg esetén jégkockává fagyok.

Messziről észre sem vettem a meteorológiai állomást. Az antennáról még nem takarították le a havat. Csak a menedékházat láttam, vékony füstlábacska szivárgott a kéményéből, távolinak tűnt, a mi házunkat meg egyáltalán nem láttam. A kabanába ugyanis nem akartam menni.

– Nyakig vagyok a síoktatókkal – mondtam a társamnak, akinek csak a kabátból kivillanó szeme vigyorgott erre.

– Van még abból a bölényfüves csodából? – kérdezte halkan, és elakasztott. Nagyot huppantam a hóba, és valami olyat döndült alattam, mint egy ágyúlövés.

– Mi a jóisten volt ez? – kérdeztem, de úgy vacogott a fogam a félelemtől, hogy alig bírtam ráharapni a filterre.

– Barlang. Ne cigizzél most, mindjárt odaérünk. Adjál egy kis pálinkát – mondta, és felhúzott a földről, sőt szolgálatkészen lepallta rólam a havat.

Nekicihelődtünk. Kétezer méter fölött jártunk jóval. A szél jégzsilettekkel vagdosta az arcomat és a kezemet, mert utáltam a kesztyűt. Most már nem bántam volna, ha mégis lenne. És aztán tényleg, úgy ahogy mesélte, a Vénasszonyok lábai alatt egy apró kis épület volt a meteorológiai állomás, kéményéből vidám füst kanyargott felfele, és az ablakok vörösen hunyorogtak ránk. Az ajtó mellett egy tábla arról értesít, hogy itt és itt járunk, és még azt is írja, az évszám mellett, hogy ez a hely itt a „hazajáró felhő” és a „tetőevő szél” hazája. A hazajáró felhő másnap délben meg is jelent tiszteletünkre, lábával ügyesen megkapaszkodott a kerítésbe, és úgy lebegett fölöttünk, mint egy lyukas lepedő.

Bent hegyimentők üldögéltek, és báránybordákat szopogattak, előttük egy tálban savanyúkáposzta illatozott, ebből csippentettek néha, és teli szájjal énekeltek. A konyha ablakpárkányából kialakított rövid kis pulton Gina, a meteorológusnő, álmodozva csavargatta egy régi Orion rádió gombját. Mostanában teljesen az urára, Ginelre bízta a meteorológiát. Ő maga inkább főzött, a kiskocsmát rendezte, még akkor is, amikor tudta, semmi esély vendégre.

– Esetleg valaki házi téved be – mondta Gina, és ilyenkor a hegyimentőkre gondolt. – Az erdészek a menedékház ivóját kedvelik, ott lányok is vannak. Itt csak én – kacagott Gina, aki arról volt híres, hogy már harminc éve nem járt lent a „civilizációban”, ahogy ő nevezte a várost.

Ginel az egyik asztal mellől pattant fel. Társamat hosszan ölelgette-lapogatta, engem pedig hitetlenkedve nézett:
– Ne hülyéskedj, öregem, ez a lány fel bírt ide jönni?
– Magyar ez – lódított egyet rajtam a társam. – Sok mindenre képes – mondta, és tetőtől-talpig végigmért, mintha most látna először.
– Hát ezért megérdemel egy mézes pálinkát – kacagta Ginel, a meteorológus, aki viszont arról volt híres, hogy minden árut, alapanyagot a kocsma részére, de maguknak is a Fekete Kecskék ösvényén, gyalog, a hátán cipel fel.

A hegyimentők abbahagyták a bárányborda ropogtatását, és érdeklődve néztek felénk. Társam Ginellel behúzódott egy sarokba, és máris a kezükben volt a forraltboros bögre.
– Lázas vagy te – mondta Gina, és anyásan a keblére ölelt.

Később borsos-mézes pálinkát ittunk, sokat, és olyasmikről meséltünk egymásnak a farkasüvöltésben, amilyenekről csak idegeneknek lehet. Kifordítottuk a lelkünk zsákjait, s egymáséra foltot vetettünk. Reggelre már nem is tudtuk, melyikünk melyik, és éppen kinek az életében kószálunk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!